Sosem reméltem, hogy lesz egy ember a Földön akiben valaha is megbízhatok. S a lelkem sok millió év után olyan kemény páncéllal vette magát körbe, hogy lehetetlenség megtörni. Nincsenek érzelmek, nincs sem fájdalom, sem szenvedés. Azt hittem hogy ez örökké eltarthat. Nem lesz lelkiismeret s végezhetem rendesen a munkámat, amire neveltek és megbíztak. Nem érezte szükségét, hogy bízzon, s elfedte már a homály azt az apró foltot ami valaha reményt nyújtott és nyújthatott volna. De érzem, belül érzem, hogy ez így nincs jól! A hibákat amiket elkövettem, az életek amiket kioltottam, a vér mi a kezemhez tapadt, ezek mind-mind nem megbocsátható vétkek. Mi lesz velem ha ezzel egyszer s mindenkorra majd el kell számolnom?!
Nyugodt léptekkel haladtam végig a hullákkal teli, szétrombolt falu romjai között. Gyermeki és felnőtt testek hevertek szanaszét, az elszenesedett húsuk bűze és a tűz füstje keveredett a levegővel, átjárta a ruhám minden apró milliméterét. A föld homokban és hamuban gazdagon morzsolódott a cipőm talpa alatt. Halk nyögő hangot hallva álltam meg, s néztem a hang irányába, lassú, megfontolt lépésekkel mentem a forrásához, s guggoltam le egy szenvedő nőhöz. Sárga teste vörös vére miatt maszatosan, piros szemekkel nézett fel rám.
-Segítsen...-lehelte remegő ajkakkal.
-Miért tenném?-döntöttem oldalra a fejem,s lélektelen tekintettel néztem rá. Értetlenül fintorodott el a fájdalomtól, arcáról egy éppen kiserkenő vércseppet érintettem meg jobb kezemmel, s szétdörzsöltem két ujjamon. Megint felállva tekintettem vissza rá a földre, ő pedig vissza rám.
-Debora! Találtál valamit?-kérdezte Sebastian mély hangon.
-Semmit!-fordítottam el a fejem az alig élő testtől.
-Akkor menjünk!-szólt. Némán bólintva mentem utána, vissza a járműhöz. A fekete gép, sok bolygó között járt már, rajta pedig én is. Beültem a székembe és becsatoltam az övemet,s megint csak elvesztem a gondolataim tengerében.
A Naurinok békés lények, viszont túl okosak hogy hagyjuk őket érvényesülni ebben az évezredben. Biztosak vagyunk benne hogy egyszer fel fognak lázadni a mi rendszerünk ellen és többé nem a Sorata-k fogják uralni a csillagrendszer nagy részét. Nem gondolom hogy képesek lennének vért ontani azért hogy elérjék a céljaikat, viszont maguk mellé tudnának állítani bárkit.
-Min jár az eszed?-rántott vissza a gondolataimból két kíváncsi szempár előttem.
-Mássz ki az arcomból.-toltam el a zöld szemeket birtokló arcot.
-Addig tedd amit mond, amíg nem lövi el a lábad... Gray.-haladt el mellettünk Sebastian. Gray le nézve közénk, meglátta a kezemben lévő pisztolyt és hallottam ahogy egy hatalmasat nyelt.
-Nem tennél ilyet...-mondta.
-Próbáld ki!-nem szólt semmit rá, csak hátrébb lépett egyet. Felálltam és kimentem a hangárba. A cipőm sarka hangos kopogásán és a fémes vízhangon kívül csak egy ember cipőjének zaját lehet hallani. Az ajtó kinyílt előttem, én pedig a szobámba vonultam.
A szoba falai egyszerű fehéren világítottak a gyér fényben. Ablak nincs, a lámpa pedig enyhén sárgás fénnyel színezett meg mindent. Az ágy, egyszemélyes, kemény a matrac, a párna már ősrégi s emiatt a toll csomókban összeállt, a paplan vastag. Ez az egyetlen jó dolog van az ágyban, a paplan, vastag és hosszú, huzatai már kopottak, de még enyhén látszik rajtuk a fekete szín amit eredetileg képviseltek. Nincs túl sok felszerelés ezen a szálláson, az ágyon kívül egy éjjeliszekrény és azon egy lámpa foglalta a helyet. A fegyvereknek egy széf volt fent tartva, annak pedig csak én ismertem a kódjait, amiket havonta cserélgettem.
Elnyúlva az ágyon bámultam a plafonon lévő repedéseket és a pókok szőtte hálót. Nem túl sok időt töltök itt, így eléggé el van hanyagolva a szállásom.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése